Az emberek azt mondják, hogy az élet értelmét keressük. Én nem hiszem, hogy tényleg ezt keressük. Szerintem inkább azt igyekszünk megtapasztalni, hogy élünk. Sejtelmes dolog ez, hiszen legtöbben a fától nem látjuk az erdőt, mindíg valamilyen kozmikus értelemben reménykedünk, mely kifejezheti, hogy emberi létünk nem cél nélküli. Mindenki eszeveszetten próbál hinni valamiben, ilyen a világegyetem nagy bummjának fokozatos kiismerése, az istenekbe és különféle vallásokba temetkező hit, a paranormális jelenségek igaz voltába veszendő eszmények és sorolni lehetne napestíg. Mi emberek, annyiban különb
özünk a majmoktól, hogy felteszünk egy bizonyos kérdést, mely valószínűsíthetően az univerzum legnehezebbike, ez pedig a ,,miért?”. Tehát ezen emberi rigolyák, mint a tudomány, a vallás…mind csupán sajátos ,,választ” kínálnak epekedő miértjeinkre.Az egzisztenciális szorongás kínzó élménye arra készteti az embereket, hogy szimbólumok védőpajzsával, mítoszokkal, a szavak értelmével, és ha kell, angyalokkal töltsék ki a körülöttük tátongó űrt, s ez már az az állapot, amikor a kultúra nem luxus, hanem élet-halál kérdése. Egytől egyíg próbálunk hinni, valamiben…valamit követni, hogy legyen okunk kivágni tappancsainkat az ágyból a hideg padlóra minden egyes reggel. Meggyőződés kell nekünk, hogy léteznek szabályszerűségek, törvények, amelyek egy rajtunk túli igazságot biztosítanak és nem csak az üresség marad hamvaink után, hanem egy meseszép menyország, avagy egy új reinkarnáció vaskos ígérete. A hit védelem és önbecsapás egyben. Fedezék gyanánt szolgál, hogy ne kelljen megpillantanunk, talán a világegyetem közömbös irántunk, talán senki és semmi nem veti ránk óvó tekintetét, mert talán mi vagyunk saját sorsunk istenei és királyai.
Két féle metódus létezik. Az első az úgynevezett ,,prométheuszi stratégia”, mely tulajdonképpen a fizikai beilleszkedést jelenti otthontalan, jelentések nélküli világunkban, azt, hogy hajszoljuk a tudományt, az űrt, és igyekszünk értelmet beletuszkolni. Viszont kell egy differenciált stratégia is, mely olybá tűnhet, még ennél is lényegibb. Ez pedig az ,,apollóni stratégia”, vagyis a lelki, spirituális túlélésért folytatott harc, a meditációk, a spiritiszta szakkörök és efféle módszeres lelki hamburgerek.
Melyek a lehetőségeink?
Önmegvalósítás – mely talán a jelenkor legfőbb humán szlogene. S hogy mit takar ez? Íme néhány alapvető példája:
Altruizmus: magyarán önkénteskedés. Másokat szolgálni, fákat ültetni, rákbetegekkel csevegni, csökkenteni embertársaink szenvedését, egyszóval jobbá varázsolni világunk és ez olyasfajta tapasztalat, mely hatására elterelődnek gondolataink a kozmikus értelem hiányáról, inkább megvakargatjuk egy kóbor eb fejét.
Elkötelezettség: ,,Az ember az, amivé vallott ügye avatja” – Karl Jaspers. Egyetlen ügyért, személyért, akármiért élni azt jelenti, hogy egy nálunk hatalmasabb dolog részesévé válhatunk, melynek prioritása ránk is átsugárzik és így azt érezzük, nah igen, mekkora mákos májer vagyok.
Alkotás: Meghaladni önnön énünk. Ez az alkotás érzelme. A kreativitásban, a létrehozás folyamatában az ember mint ember háttérbe szorul és eggyé olvad cselekvésével, legyen az bármi, egy vers, zenemű, egyenletrendszer, vagy akár egy tepsi ínycsiklandó pizza összehozatala. Az elkészült mű pedig túlmutat alkotóján, önmagát igazolja.
A pillanat öröme: Viktor Frankl emlegette ezen eszményt, élmény-érték néven, s tulajdonképpen ez szervesen tartalmazza a definíciót. Ekkor az egyén csupán hagyja, hogy egy pillanat gyönyöre magával ragadja és mélységesen hasson rá: a lemenő nap fénycsóvái, egy szerelmes tekintet, csók a holdfény alatt, egy halovány érzés. Legtöbben erre képtelenek vagyunk, s meg kell tanulnunk észrevételezni ezen mesés pillanatokat. Viszont ez nem egyenlő a hedonizmussal, mely persze, mint sok más egyéb is, egy fajta válasz az értelemkeresésre.
S persze ez a bizonyos ,,önmegvalósítás” életszakaszonként más és más variációkat talál magának: a tinédzserkorban, a midlife válságban és természetesen az élet alkonyán is új és új válaszokat kell szerválnunk miértjeinkre.