Bár erős a megfogalmazás, de valójában nap, mint nap, ezt tapasztalom a hétköznapokban.
Hetek óta lehetetlennek érzem magam, hogy kilábaljak ebből az érzelmi mély gödörből. Bármennyire is érzem, hogy itt a tavasz, valahogy még az sem tud jobb kedvre deríteni. Minap a buszon ülve beszélgettük az egyik ismerősömmel, hogy mi magyarok mennyire bátortalanok is vagyunk és, hogy mennyire nem tudunk élni.
Természetesen, nem szeretnék, általánosítani, mert vannak nálunk is kivételek és nem is kevesen.
Folyton a problémáinkat ecseteljük egymásnak, valahogy már berögződéssé vált, hogy csak a gondokról lehet beszélgetni. Egyre inkább látható, hogy mi is az a nemzet lettünk, akik az anyagi dolgokat részesítik előnyben. Fogyasztó társadalom lettünk. Előbbre tartunk egy fél délutános lődörgést valamelyik puccos plázában, mint egy órán tartó beszélgetést a nagyszülőkkel.
Félre értés ne essék, nem akarok senki felett pálcán törni, ezekben a sorokban magam elé is igyekszem görbe tükröt tartani, mert bizony ludas vagyok én is.
Hibás vagyok, mert elhittem a mai napig, hogy a boldogsághoz csak pénzzel lehet hozzájutni. Elhittem, hogy jó fizetés kell ahhoz, hogy boldogan menjek be dolgozni. Tévedés a pénz nem minden, közhely, de megette a fene, ha nem szereted azt, amit csinálsz. Hibás vagyok, mert elfelejtettem milyen az alkotás öröme, milyen az, amikor valami olyat csinálsz, ami te vagy, ami nem a haszonról szól, legyen az sport, vagy egy hobbi, bármi.
Tudom, hogy sokan ébredtek így reggelente és azt is tudom, hogy mindenki képes változni. Nekem most jött el az idő a változásra.
Köszönöm, hogy elolvastad!
képek:freepik.com